Ne várjunk hát senkire, fogjunk hozzá sebtiben!

A szociáldarwinizmus újra támad

 

   “A múlt század tudománya sikeresen szétszedte az embert jöhetne már valaki aki össze is tudja rakni.”               

 

 

 

A szociáldarwinizmus szerint a modern állam feladata nem a gyengébbek segítése, hanem az „értékesebb társadalmi csoportok”erősítése. Ezek az embertelen, ostoba és áltudományos tézisek valamint a Taigetoszi elvek és a fajelméletek azonban nem férnek össze a humánummal, az értelemmel, de legfőképpen a tisztességgel nem. Ha megkérdeznénk Magyarország lakosságát, hogy szeretne-e a kiszolgáltatottakkal, gyengébbekkel szemben szolidárisabb, tisztességesebb, biztonságosabb és kevésbé korrupt, vagy hazugságokkal terhelt országban élni biztosra vehető, hogy a többség igennel felelne. Már csak azért is, mert a probléma egyre inkább a többség húsába vág. A százalékban nem megállapítható törpe kisebbség számára pedig, akik haszonélvezői az említett viszonyoknak nem is érdemes feltenni a kérdést hisz álláspontjuk logikailag érthető.

 

Az emberek többségének tudatában ai populáció markáns szétválasztása erősekre és gyengékre mindig is jelen volt civilizációnk történetében. A legkezdetlegesebb társadalmaktól a gyakran emlegetett Taigetoszi szemléleten és a szellemi felvilágosodás korszakain át napjainkig igen sok ember világlátásának jellemző momentuma. Magától értetődő az is, hogy majd minden ember az erősek táborába vágyik és kíván tartozni. Ennek egyik oka az ösztönös és tudatos biztonságra való törekvés, a másik a félelem és az erő bűvölete maga, amely mintegy hipnotizálja a társadalmak infantilis tömegeit. Az erőhöz, különböző megnyilvánulásaihoz való vonzódás generálisan emberi és mindkét nemre igaz. Amíg azonban a férfiak azonosulni, addig a hölgyek inkább közösülni kívánnak az erővel. Nem az a baj hogy így vagy úgy vonzódunk az erőhöz, hisz erőre mindenkinek szüksége van. A probléma sokkal inkább az, hogy a különböző minőségű erővektorok kínálatából gyakran rosszak a választásaink. Lásd a Fidesz vagy a Jobbik szimpatizánsait.

 

Hiba az is, hogy az erőt sokan összetévesztik az erőszakossággal és a gátlástalansággal

 

A tisztesség magánya

A humánum és a szeretet erővektorai mögé csak kevesen állnak, mert gyengécskének vagy álságosnak érzik ezeknek társadalmi megnyilvánulásait miáltal valóban azok is maradnak. Sokak szemében úgy tűnhet, hogy tisztességet túl kevesen tartják fontosnak és vonzónak. Meggyőződésem, hogy az igazi ok a pozitív érzelmi és etikai értékek látenciájában keresendő. Emiatt az elrejtettség  miatt legtöbben félnek szembe kerülni a sokkal demonstratívabb zsigeri hitványságoknak agresszív képviselőivel. A gyávaság, hárítás és a közöny társadalmi komplexe tehát ok és okozat is egyben melynek eredője és eredménye az a világ, amelyben élünk.

 

A látencia azonban nem azonos a hiánnyal ezért az “egyéni tisztesség magányossága” csupán sokak által és mélyen átélt pesszimista képzet, oka pedig nem a ritkaságában, hanem elszigetelődésében, a rossz kommunikációban keresendő.

 

Sokakkal egyet gondolok, amikor azt állítom, hogy napjainkban az embereket nyertesekre és örök vesztesekre, lúzerekre felosztó gondolkodásmód intenzitása és térnyerése fokozódni látszik. Ugyanígy a társadalmi státusuk, helyzetük, vélt vagy valódi képességeik és nem utolsó sorban etnikai hovatartozásuk okán („über és unter fajok”) alacsonyabb vagy magasabb rendűnek ítélt bélyegek attitűdformáló hatásainak szétterjedése is érzékelhető.

 

Bár Bogár úr ember és nem ízeltlábú mégis kényszert érzek, hogy ízekre szedjem embertelen és ostoba téveszméit.. Említett úr ugyanis krokodilkönnyeket hullajtva, a nem is tudom, melyik ujjamat harapjam meg c. hazug érzelmi viszonyulást színlelve, nem állít mást, mint, hogy hulljon a férgese. A társadalom jobb helyzetben lévő csoportjainak érdekére hivatkozik és pálcát tör a leginkább elesett emberek tömegének sorsa fölött. Ez a magatartás egyre inkább generalizálódni látszik.

 

Említett urat helytelen volna gonosznak vagy idiótának tartani, hisz tanult ember lévén mond ő szépeket és tán okosakat is. A magyarországi szegénység problematikájával kapcsolatos kijelentései, viszont embertelenül ostobák és ostobán embertelenek. Az őszinte együttérzés pózában szenvelegve, alapvetően Taigetoszi elveket vall és amikor kijelentéseivel lemond az magyar honfitársainknak egyharmadáról, akkor az egész segítő hivatással együtt több, mint három millió magyar embert is leköp. Egyetlen tisztességes embert leköpni is nagy bűn, hát még egy politikai és gazdasági hatalmaknak kiszolgáltatott tömeget. Ennek ellenére döbbenetes módon alig érzékelhető társadalmi és szakmai düh vagy elítélő felháborodás. Lehetséges, hogy nem csak ő van megháborodva? Nem az a baj, hogy a szegénységet kriminalizálják ugyanis meggyőződésem, hogy a szegénység bűn méghozzá nem kicsi, hanem oltári nagy bűn csak éppen nem a szegényeké.  Ugyan ez a helyzet a hajléktalansággal és a munkanélküliséggel is. Mindhárom esetben leges, leges, legtöbbször nem a keresztjüket hátukon cipelők tehetők felelőssé. A Budapestről kitiltott hajléktalan embereket repülni, levitálni kötelezi a törvény, holott rég megtanultak lebegni a lét és a nemlét határán csak épp barlangjuk sincs és a jóságos parasztoktól sem kapnak élelmet, mint a keleten levitáló bölcsek. A szociális hivatás és szakma képviselői is átmeneti morális vakságban szenvednek és súlyos stilisztikai hibát követnek el amikor amikor kiejtik szájukon a hajléktalan szót a hajléktalan ember, emberek helyett.

 

Ha valakinek, akkor nekünk szociális munkásoknak tudnunk kell mit jelent a hajléktalanság stigmája és, hogy nem csak a kimondott szónak, hanem a kimondatlan ám fontos szavaink hiányának is attitűdformáló ereje, hatása van. Az igazi veszélyt nem az abberált  gonoszak jelentik, hisz ők kevesen vannak, hanem a társadalmi közöny, gyávaság és kényelem, ami szabad terepet biztosít számukra. Valaki nemrég azt mondta, hogy “mindenki annyit ér, amennyije van”.

 

A jóhiszeműség kedvéért tételezzük fel, hogy az illető nem úgy gondolta, ahogy  legtöbben ezt értelmeztük. Olyan otromba ostobaságot és érzéketlenséget nem volna szép feltételeznünk róla, hogy az anyagi javakra gondolt. Ha bárki az anyagi javakból következtet az ember minőségére, azt küldjük el jó messzire, bármilyen ékesszólással súgja is a fülünkbe. Ha azonban az elhíresült szólás szerzője a szellemi és lelki javakra gondolt, akkor ebben az értelemben teljesen igaza van. Mindenki annyit ér, amennyije van a mások iránti jó szándékból, és ennek kivitelezéséhez szükséges készségekből és képességekből. Teljesen egyetértek vele.

 

                                                                 Szabad Farkas