A képviselők visszahívhatóságáról
Napjainkban a feltörekvő, ismertségre vágyó civilek - akik többségükben párttá is alakulnak, tehát már nem is civilek – és lelkes új pártok, politikai csoportosulások ismét tömegével alkotják saját választási törvénytervezetüket, abban a reményben, hogy felkapja a nagyhatalmú közvélemény.
Ezen tervezetek leghangosabban emlegetett eleme a képviselők visszahívhatósága. Erre többségében úgy tekintenek, mint a bázisdemokrácia és a népszuverenitás iránti igények kielégítésére szolgáló jogintézmény. Természetesen a parlamenti pártok képviselői, sőt a szakértők többsége is ezt a kérdést, a képviselők visszahívhatóságát, csak olcsó, populista lózungnak tartják, afféle „parasztvakításnak”, amelynek bevezetésére egy polgári demokráciában sem mód, sem szükség nincsen.
Valójában a visszahívhatóság a rendi országgyűlések idején bevett módszer volt a követek kézben tartására, de akkor (és a későbbiekben is sokáig) nem a választó, hanem a delegáló szervezet hívhatta vissza képviselőjét. Ez bekerült a sztálini jogrendbe is, ahonnét a magyar jogrendszerbe is átemelték. Azonban a szocializmusban nem a választó hívhatta vissza a „nép bizalmára méltatlanná vált” honatyát és honanyát, hanem a Hazafias Népfront, azaz gyakorlatilag a párt, amely valójában már a népfrontnak is megszabta, ki lehet a jelöltje.
A rendszerváltoztatás hajnalán, 1989 nyarán és őszén közel 100 képviselő ellen indult visszahívási eljárás, és egy kivételével mindegyik esetben összejött az akkori törvényben előírt 10 százalékos támogatás. A Fidesz lavinát indított el 1989-ben, és egy sor képviselő visszahívását kezdeményezték. A visszahívásról szóló szavazásra azonban nem került sor, de huszonöten (köztük Cservenka Ferencné, Korom Mihály, Losonczi Pál, Várkonyi Péter, Apró Antal, Gajdos Ferenc, Dauda Sándor) lemondtak mandátumukról. Az időközi választáson az ellenzéki jelöltek nyertek. Így lett képviselő még az előző rendszer parlamentjében Roszik Gábor (MDF) Gödöllőn, Debreceni József (MDF) Kecskeméten, Marx Gyula (MDF) Zalaegerszegen, Raffay Ernő (MDF) Szegeden, Tamás Gáspár Miklós (SZDSZ) Budapesten.
A képviselői visszahívhatóság 1990-ben kikerült az Alkotmányból, hiszen bárki bármikor visszahívható lenne, a politikai ellenfelek ezzel zsarolnák egymást.
„A képviseletnek - a képviselő és a választó egymáshoz való viszonya, a mandátum jellege szempontjából - történetileg két alapformája alakult ki: a kötött mandátum és a szabad mandátum. A kötött mandátum azt jelenti, hogy a képviselő és a választó között jogi függőség marad a választást követően is. Ez elsősorban az utasítási jogban, a képviselő véleménykérési kötelezettségében ölt testet. Általában ilyen képviselet jellemzi a rendi képviseletet.
A szabad mandátum lényege, hogy a képviselő és a választók közötti jogi függőség a választás után megszűnik. A képviselő tehát nem utasítható és a képviselő egyetlen kérdésben sem köteles a választók véleményét kikérni. A képviselő a parlamentben szabadon, meggyőződése és lelkiismerete alapján foglal állást, adja le szavazatát. Tevékenységéért és szavazatáért a választók a megbízatás ideje alatt felelősségre nem vonhatják, azaz mandátuma a parlament teljes idejére szól, a választók által meg nem rövidíthető. A képviselő és a választók kapcsolata politikai természetű, azaz a felelősség csak a választások során jelenhet meg abban a formában, hogy a választók bizalmát elvesztő képviselőt nem választják meg újból, illetőleg a mögötte álló pártot nem támogatják szavazataikkal." (2/1993. AB hat.)
Mit jelent a szabad mandátum elve?
Azt jelenti, hogy az országgyűlési képviselő a választók részéről nem utasítható. A képviselők tevékenységüket a közösség érdekében végzik. Ez azt jelenti, hogy azt, hogy mi áll a köz érdekében, azt a képviselőnek kell a legjobb tudása, legjobb lelkiismerete szerint önmagának eldöntenie. Ez joga és kötelessége is. Ebben természetesen a közvélemény, és a választók véleménye nélkülözhetetlen, de a képviselőnek ezt egyedül meghatározónak nem kell, hogy magára nézve irányadónak tekintse, ha ez a legjobb tudása és legjobb lelkiismerete szerinti döntéssel vagy meghozandó döntéssel nem vág egybe.
A szabad mandátum elvét és indokait legtalálóbban Deák Ferenc fogalmazta meg 1867-ben, a kiegyezési törvény vitájában:
"Minket nem azért küldtek ide, hogy mi kérjünk tanácsot a néptől, hanem hogy mi lássuk el megfelelő tanáccsal őket."
A képviselő a közvetett demokráciákban nem egyszerű számlálóbiztos vagy postás, akinek a feladata, hogy a választói akaratokat mintegy számszakilag összegezze és tovább postázza, mert ha ez lenne csupán a feladata, akkor az Internettel helyettesíthető lenne, és az talán a közvetlen demokrácia csúcsát is jelenthetné. De ma még ettől távol vagyunk. Éppen ezért képtelenség az, hogy bármikor egy képviselő visszahívható legyen.
A visszahívhatóság egyébként a magyar hatályos jog értelmében ciklikusan mindig megnyílik az állampolgárok előtt. Tehát a képviselő visszahívható. Ez a ciklikus rendszer szolgálja, hogy stabilan lehessen a képviselői munkát megfelelően gyakorolni.
Gondoljunk bele abba, hová jutna az ország, ha a döntések megszületésénél kizárólag a népszerűség lenne a zsinórmérték? Hogyan lehetne megoldania problémáinkat, ha annak kezelésére csak különböző népszerűtlen intézkedések adnak lehetőséget, de a képviselők a visszahívhatóság miatti félelmükben nem vállalják azokat?
Nyilvánvalóan nem azért intézményesült a világon mindenütt a szabad mandátum elve, mert a „gonosz politikai elitek” maguk alá akarják gyűrni a népet. Az általunk megválasztott képviselők nem azért hoznak időnként népszerűtlen döntéseket, mert nem találnak jobb szórakozást, hanem azért, mert mai világunk tele van napi gazdasági, kül- és belpolitikai gondokkal, feszültségekkel, ellentmondásokkal és súlyos nehézségekkel, melyekre a képviselőknek összességében az ország, a nemzet érdekeit szem előtt tartó válaszokat kell adni.
A közvetett demokrácia kiépítésének célul tűzése lehet üdvözlendő, de a közvetett demokrácia a természeténél fogva a világon mindenütt csak így tud hasznosan és értelmesen működni.
